A település története

A természetföldrajzi tényezők Kiskőrösön és környékén is kedvezően befolyásolták az emberi kultúrának megjelenését. A hordalékos, homokos területen csalitos, ligetes - helyenként mocsaras táj alakult ki, amely vadban és halban igen gazdag volt, s így vonzónak látszott a megtelepedésre, nem szólva arról, hogy a vízzel, mocsárral és láppal védett homokhátakon korán menedéket talált az ember.

Az emberi letelepedés első nyomai az újkorból származnak. Ebben a korban történt meg az áttérés a földművelésre és az állattenyésztésre. Ekkor kezdődött az égetett agyagedények készítése a szövés-fonás, gabonaőrlés, amelynek tárgyi emlékeit a homokos talaj töredékesen megőrizte. Ötven évvel ezelőtt a  Nemzeti Múzeum régészei Kiskőrös határában a Seregélyesi-dűlőben olyan rézkori sírokat tártak fel, amelyekben zsugorítottan fekvő embermaradványok, cserépedények és állatcsontok voltak. Más leletek (bronzeszközök, ékszerek, fegyverek) a középső és késő bronzkor magas szintű földműves kultúráját igazolják. Ebben a korban a halottakat elhamvasztották és hamvaikat nagy edényben (urnában) temették a földbe. A kora vaskor több évszázados időszakából ismerünk még néhány grafitos felületű bütyökdíszes, magas nyakú urnát. A vaskor késői szakaszában benyomuló kelta törzsek virágzó kultúrájának, a vaseszközök és a fazekaskorong használatának szórványos emlékeit ugyancsak megtalálták a környéken.

Az i.sz.I. században a római provinciák határának biztosítására betelepített szarmata-jazig nép gazdag leletanyagot hagyott maga után. Az eddig megtalált temetőkből (Csukástó, Feketehalom, Vágóhíd-dűlő) agyagedények, gyöngyök, ruhakapcsolótűk, övdíszek, ritkábban arany ékszerek és római pénzek kerültek elő. Szarmata települések nyomait tárták fel a csomthalmi és feketehalomi határrészen. A szarmata lakosság egy része még az V. századi hun uralom idején is itt élt, amit az Alsócebén előkerült két hunkori sír bizonyít.

A leggazdagabb leletek az 567-ben betörő belsőázsiai eredetű avarok után maradtak. Ez bizonyítja, hogy a nomád állattenyésztők számára különösen kedvelt terület volt Kiskőrös és környéke. A kora-avarok társadalmának irányítását már a közösségtől elkülönült vezetőréteg látta el. Az egyes néprészeket külön fejedelemségek irányították. Egy ilyen fejedelem sírja került elő Kiskőröstől nem messze, Bócsán. A bócsai fejedelem családja és nemzettsége a Kiskőrös Vágóhíd dűlői temetőben nyugodott. A 650-es évektől használt temető legszebb lelete az a drágakövekkel díszített arany nyakék, amely egy kislánynak, a fejedelmi család egyik tagjának ékszere volt. Avar temetőt tártak még fel a város alatt, Pohibujmackó-dűlőben, a Szőcsi-dűlőben és Cebe pusztán.

A honfoglalást megelőző évszázad története, mint sok más helyen, itt is ismeretlen. A IX. században a vidéken élt szlávokról és bolgárokról nincs adatunk. ugyanakkor honfoglalás kori leletek sem kerültek elő, noha a környező területeket bizonyára megszállták a magyarok.

Valószínű az Árpád-korban alakultak ki az első falvak a környéken, amelyről a XIV. és XV. századi oklevelekből értesülünk. Kiskőrös helyén állt Kőrös, északra Szücs és Tabd, északnyugatra Szentimre. A mai Kiskőrös mellett volt Czeba, valamint Nyárág és Orbágy. Kiskőrös környékén feküdt még Derecske és Páh.

 A középkorban ezek a kis falvak különböző nemesi családok birtokában voltak, így pl. Kiskőrös először a Derecskei, majd Czebével együtt a Mikolai (Miklai), Páh és Szücs a Szöcs, Tabd a Régi Kiskőrösi Képeslap

Kornis, majd a Bolyári család kezében volt.

A források először 1247-ben és 1275-ben tesznek említést Kiskőrösről, mint lakott helyről. A település neve bizonyíthatóan a vidéken őshonos kőriserdőből származó, a "Kis" előtag pedig megkülönböztető jelzőként szerepel (vö.: Nagykőrös). A középkori források és oklevelek váltakozva hol előtaggal, hol előtag nélkül említik IV. (Kun) László 1277. április 26-án kelt oklevelében például Keurus néven szerepel, Mátyás 1469-ben Kewresnek írja, egy 1511-ben kelt oklevél a Kwrews, egy 1520-ban írott forrás pedig Kiskewrews alakváltozatot használja. S amikor Pósa István 1529. április 11-i levelében hírt adott a török pusztításairól, leírta többek között, hogy a török feldúlta Vadkert-et, Zenthymré-t és Kyskeres-t.

Egyébként a középkori Kiskőrös is, amikor a már említett Pósa István leírása szerint a törökök 1529. április 11-én a földig rombolták, a lakosság nagy részét rabszíjra fűzték, akik pedig megmaradtak, azok a környező nádasokba és erdőkbe menekültek. Ekkor pusztult el az az oszlopos templom is, ami talán az Árpád-házi királyok idején épült. (A templom újjáépítésének gondolata egyébként az idők folyamán többször is felmerült, de 1876-ban az utolsó oszlopát is lerombolták, amikor helyébe zsidó templomot építettek)

A török hatalmának gyengülésével az elmenekült lakosság lassan-lassan visszamerészkedett, és a régi településmaradványain telepedett meg. A források tanúsága szerint 1691-ben a Wattay-család kapta adománybirtokul Kiskőröst és környékét, mert a török ellen vitézül küzdött. A Wattayak 1697-ban vették birtokba a negyvenötezer holdas, jórészt pusztaságból álló területet, és több éven át zálogként vagy haszonbérletként hasznosították.

A Rákóczi-szabadságharc idején viszont Kiskőrös már újra lakott területként szerepelt. Amikor 1703-ban Rákóczi csapatait a Dunántúlra akarta vezényelni, Ordasnál ütött tábort, hogy a Dunán átkeljen. itt fogadta a császár békeküldöttségét. Mivel azonban a küldöttség biztosítékot nem tudott adni, a tárgyalások megszakadtak. Ekkor kapott Rákóczi hírt a rácok szörnyű bácskai kegyetlenségéről, és Ordasról Kiskőrösre érkezett. Itt találkozott Eszterházy seregével, s innen indultak Bács várának elfoglalására, majd a rácok megbüntetésére.

Kiskőrös történetére vonatkozó megbízható adatok jórészt csak az 1718-as újjátelepítéstől állnak rendelkezésre. A puszta földesura ekkor a már említett Wattay-család volt. Wattay János és István népesítették be Kiskőröst az északi vármegyék (Turóc, Nyitra, hont, Pest) szlovák nyelvű lakóival. az ide költöző protestáns vallású jobbágyok azonban a településeknek a nevét vették fel, ahonnan érkeztek. Ma így gyakori családnevek az Oroszi, Opauszki, Litauszki, Szenohradszki, Rakoncai, Csővári, Aszódi, Legéndi, Maglódi, Domonyi stb.

Az új telepesek a megszállt területeket ingyen használhatták, csupán a kiskőrösi erdőkért kellett fizetni 20 Ft árendát. A lakosság gyorsan szaporodott 1720-ban volt már egyházuk és lelkészük Kiskőrösi népviselet is. 1726-ban pedig közösségi bírájuk. hamarosan fellendült az ipar és a kereskedelem is. igaz, hogy az ipart, csak néhány szélmalom és az önellátást biztosító kézműipar jelentette, a kereskedelem pedig leszűkült a házalókra, vagy az "uraság zsidajának", a szatócsboltos Rosenfeld Márknak a tevékenységére, de a gazdasági emelkedés egyértelmű volt. Az itt lakó, zömmel protestáns lakosok azonban sokat szenvedtek a mindinkább elhatalmasodó vallásüldözés miatt. Az 1723-24-ben épített fatemplomukat például 1730. május 22-én éjjel III. Károly parancsára lerombolták, és 53 évig nem kerülhetett sor a közösségben vallásgyakorlatra. A kilátástalan helyzetet II. József türelmi rendelete oldotta fel, amely biztosította a protestánsok számára is a szabad vallásgyakorlást A türelmi rendelettel élve a kiskőrösiek 1783-ban Nógrád megyéből hozattak maguknak protestáns lelkészt, és azonnal hozzákezdtek az új templom felépítéséhez. Ekkor a településnek már 500 háza és közel 5000 lakosa volt, és 1784-ben II. Józseftől megkapta a vásártartási jogot és a mezővárosi rangot. Ebben az évben egy városi hivatali pecsét is készült, mely később a település címerévé vált.

Kiskőrös címere a kör alakú címerpajzs közepén méhkas található, melynek szája alatt a 6-os szám Csengőd, Szücsi, Tabdi, Kaskantyú, Kisbócsa és Tázlár puszták számát jelenti. A méhkas egyébként a lakosság szorgalmára és a méhtenyésztésre utal. A méhkas mellet álló két kőrisfa Szücsi és Tabdi erdőket, míg a nyíllal átlőtt nyakú szarvas, az erdőben élő szarvasokat, illetve a vadászatot jelképezi. A pajzs egyik oldalán telt búzakalász, a másikon vékonyabb rozskalász képez méltó keretet a címernek.

A címerelemek nem hangsúlyozzák, hogy a földrajzilag korlátozott földművelés mellett még mindig az állattartás a legfontosabb a kiskőrösi pusztákon. A homokos, buckás, nedves réteken és legelőkön a juh- és szarvasmarha tenyésztés volt a legjelentősebb. Az állattartásban a hangsúly nem Régi Kiskőrösi képeslap annyira, a tejtermelésre, mint inkább a hízlalásra esett. A hízlaláshoz viszont jó legelő kellett, így a jószág még fedél alá sem került, csak a mezőt járta télen-nyáron. A hatalmas nyájakhoz, gulyákhoz nem kellett több egy számadónál, néhány hajtónál, pulinál. A II. József császár rendeletére készített térképen egyébként már láthatók a pásztorszállásokat ábrázoló jelzések Kiskőrös határában.

A XIX. század elejére viszont a szőlő- és gyümölcskultúra terjedésével a térségben is megnövekedett a paraszti árutermelés aránya, ami fokozta a földesúri kötöttségben élő parasztok szabadulási vágyát. Végül is többévi sikertelen pereskedés után a lakosság 1842-ben váltotta meg magát az úrbéri szolgáltatások alól. Ezzel párhuzamosan az önellátást szolgáló kézműipar egyre inkább árutermelő jelleget öltött. Ennek a folyamatnak egyik elindítója a kecskeméti molnár céhszervezet volt, amely 1802-ben megalakította filiáléját (leányvállalatát) Kiskőrösön. Majd a húszas-harmincas években önálló céhek is létrejöttek, főleg a csizmadia, a szabó, a gombkötő és a gyertyaöntő szakmában.

Az itt élő lakosok a XIX. század közepe táján zömmel szlovák nemzetiségűek voltak, és nemcsak nyelvükben, hanem kultúrájukban is még hosszú időn keresztül őrizték a maguk zártságát. Az 1848/49-es szabadságharc alatt az országos lelkesedés hatására Kiskőrös népe is felsorakozott Kossuth zászlója alá. 1848 júliusában és augusztusában 4000 Pest megyei nemzetőr Kiskőrös határában gyakorolta a fegyverforgatást, és amikor 1848 decemberében az osztrák sereg elfoglalta Pestet, Pest, Fejér és Tolna megyék Kiskőrösön tartottak közös megyegyűlést.

Az önkényuralom idején a lakosság nagyobb része szegény, földnélküli, csak kis vályogházzal rendelkező napszámos volt de a földel bíró gazdákra is súlyos adók nehezedtek. A szegény sorsú szlovák parasztokat azonban nemcsak az elnyomás, hanem a megkülönböztető nemzetiségi intézkedések is sújtották, ugyanis 1878-tól megszüntették a községben a szlovák nyelvű oktatást, és minden tanító magyar nyelven tanított. Mégis ezek az évek alapozták meg a későbbi Kiskőrös közigazgatási, gazdasági és szellemi fejlődését. Ugyanis 1872-től már járási szolgabíróság működött Kiskőrösön, amely ugyan a dualista állam közigazgatási átszervezésének volt a következménye, de a település vonzásának növekedését bizonyította, annak ellenére, hogy Kiskőrös mezővárosi rangja 1868-ban megszűnt, és községi státuszba került. Majd az 1880-as évek elejétől kezdetét vette az a hol fellobbanó, hol elhaló kultusz, mely Kiskőrös és Petőfi nevét elválaszthatatlanul összekapcsolta. Ekkor még alig ültek el azok az irodalmi és kevésbé irodalmi viták, amelyek Petőfi szülőhelye körül kavarogtak, amikor a Magyar Írók és Művészek Társasága elhatározta, hogy megvásárolja a költő szülőházát, abból a célból, hogy ott múzeumot létesítsen.

A ház ünnepélyes átadása 1880. október 16-án került sor. A főváros vendégek elé (akik Budapesttől Hartáig hajón tették meg az utat, mivel Kiskőrösnek vasútja még nem volt) a közösségi elöljáróság fogatokat küldött, és a közösség határában várakozó tömeg örömujjongással és kendők lobogtatásával fogadta Jókai Mórt valamint kíséretét. Jókai a következő szavakkal vette át a házat: "Üdvöz légy, emlékezetes hajlék, aki Petőfit születni láttad, új gazdád, a magyar irodalom nevében üdvözöllek..."

Így vált Kiskőrös az ország zarándokhelyévé, s így lett a Petőfi-kultusz őrzője és letéteményese.

A századvégi Kiskőrös gazdasági életét is alapvetően meghatározta a körülmény, hogy a filoxéria (szőlőgyökértetű) történelmi borterületeken a szőlőterületek jelentős részét elpusztította, a Duna-Tisza közti homokon azonban nem tudott elszaporodni, s így többek között ezért került sor a század végén nagy arányú szőlőtelepítésre. A szőlőművelés ugyan már a XVIII. század közepétől ismert volt Kiskőrösön, ezt bizonyítja a mintegy 760 holdas uraság "heteddézsmás" területe is, de jelentősebb szőlőkultúráról csak a filoxiavészt követő telepítés után beszélhetünk. Ekkor alakult ki a homoki szőlőtermesztés végleges formája (a két szintes, gyümölcsfákkal vegyes szőlőművelési forma, amely a felszabadulási években sem változott lényegesen.

A belterjesebbé váló mezőgazdaság magával hozta a kisipar koncentrálódását a környéken. A céhek megszűnését követően már a múlt század hatvanas éveiben létrejött a községben a tanoncképzés új formája, az úgynevezett "vasárnapi iskola", majd az iparosok bázisszervezete, az ipartestület, melynek Argauer Ferenc szabómester adományozott székházat. A régi épület még látható a Petőfi téren.

A gazdasági fejlődéssel párhuzamosan átalakult a település arculata is. 1882. december 5-én adták át a forgalomnak a budapesti-szabadkai vasútvonalat, mely Kiskőröst is bekapcsolta az ország közlekedési hálózatába. Igaz, hogy az út Budapesttől Kiskőrösig ekkor még négy és fél óráig tartott.

1893-ban építették fel a községháza emeletes épületét. 1904-ben Bajzák János igazgató megnyitotta magán polgári iskoláját, mely rövidesen községi, majd állami iskolává fejlődött. 1915-ben kezdik építeni a polgári iskola új épületét, amit majd csak 1920-ban fejeznek be. Jelenleg középiskola működik az épületben.

A huszadik század elejére Kiskőrösnek csaknem 13 ezer lakosa volt, gazdasági és pénzintézeti, kulturális létesítményei, egyesületei a környéken fontos szerepet töltöttek be. Ekkor már közel 4 ezer hold szőlővel és gyümölcsössel rendelkezett a lakosság, a jövedelem legnagyobb részét ez adta. Az itt élők vagoni és társadalmi helyzetében azonban nagy a szóródás, s még a vagyonosabbak is szinte hihetetlen, emberfeletti küzdelmet folytattak a futóhomokkal.

Az elmélyülő gazdasági, szociális különbségek kedveztek a szociáldemokrata tanok terjedésének, a megalakult szociáldemokrata Párt 1913. január 27-én nagygyűlésen követelte az általános és titkos szavazójog bevezetését. Az 1914-ben kirobbant I. világháborút kezdetben eltérően értékelték a községben, de a hadi helyzet romlásával, az áldozatok számának növekedésével általánossá vált és egyre fokozódott a háborúellenes hangulat. A háború négy éve alatt 320 kiskőrösi katona vesztette életét. Emlékükre állították a hősök szobrát, amely ma a Dózsa György úton, a katolikus temető előtt látható.

Az őszirózsás forradalom hatására itt is megalakult a Nemzeti Tanács helyi szervezete, majd az országos változásokat követve 1919-ben létrejött a tanácsköztársaság hatalmi szerve, a Kiskőrösi Munkástanács. Itt is voltak kivégzések, itt is megjelentek Szamuely Tibor csapatai, és a közelben működtek Héjjas Iván különítményesei. Kiskőrösre 1919. augusztus 2-án vonult be egy zászlóaljnyi román gyalogság, és három hónapig megszállva tartották a községet.

Ez idő tájt Kiskőrösön már nyomda működik, színvonalas heti újságok jelennek meg Kiskőrös és Járása címmel. Élénk kulturális élet folyik, működik az úri kaszinó, az iparos olvasóegylet és 1919-ben elkészül a polgári iskola új épülete. Petőfi Sándor születésének 100. évfordulójára, 1922. december 31-re, görögtüzes ünnepségsorozatot rendeztek, a nemzeti érzés felmagasztalása jegyében.

Az 1929-33-as gazdasági világválság a község gazdaságát is tönkretette, újabb társadalmi feszültségeket szült, megjelent a kommunista mozgalom. A II. világháború újabb véráldozatokat követelt a lakosságtól, a város főterén felavatott emlékmű sorolja fel a 119 kiskőrösi áldozat nevét. Kiskőrös határát 1944-október 31-én érték el a szovjet csapatok, a községben komoly ellenállás nem volt. Rövid időn belül működni kezdtek a korábban betiltott pártok. Elkezdődött a földosztás, 2150 holdat 400 igénylők között osztottak fel. A Rákos-rendszer főleg a mezőgazdaságot sújtotta. 1956-ban Kiskőrösön is megmozdult a lakosság. A laktanyához vonuló tömeget két vadászrepülőről leadott lövésekkel oszlatták szét. A szemtanuk két sebesültre emlékeznek.

Kiskőrösön és környékén a hagyományos termelési módot a főként szőlőműveléssel foglalkozó mezőgazdaságban nem tudták azonnal és teljesen felváltani a nagyüzemi termeléssel. Létrejött egy köztes, átmeneti forma az egyéni gazdálkodás és az ország többi részén egyeduralkodó termelőszövetkezeti formuláció között: a szakszövetkezeteké. 1961-ben 10, majd az összevonások után, 1977-ben már egy szakszövetkezetbe vonták össze az összes szakszövetkezeti tagot. Az 1949-ben szervezett állami gazdaság 1990-ben megszűnt.

A város ipara négy bázisüzemre épült. Az 1951-ben szerveződő ipari szövetkezetre, a gépállomásból kinövő Mezőgépre, a Vegyesipari Javító és Szolgáltató Vállalatból kialakuló telefongyárra, valamint a konzervgyárra. A kereskedelmet a Hangya szövetkezet örökébe lépő áfész, a Borköv, a Zöldért és a Szövtek képviselte. Különösen a hetvenes évek elejétől fejlődésnek indult az infrastruktúra, oktatási, egészségügyi, szociális intézmények jöttek létre.

Kiskőrös 1973-tól ismét város lett, a várossá nyilvánítás oklevelét az impozáns új művelődési házban adták át, a Petőfi Szülőház és Irodalmi Múzeum szomszédságában.