Kecskeméti István


	KECSKEMÉTI ISTVÁN (1932-2006) A művész vallomása Önmagáról 1932. február 10 - én születtem Kiskőrösön. Már gyermek koromban sokat rajzoltam. A rajzolás szeretete egész életemben elkísért. Autodidakta voltomból eredően életutam nem volt mentes buktatóktól. Nem vagyok elkeseredve, mert pontosan tudom, hogy minden úgy történt, ahogy történnie kellett.1963 - tól, az első kiállításom óta (Cegléd Kossuth Múzeum) tartom magam festőnek. Tagsági felvételi kérelmemet a Képzőművészeti Alap háromszor utasította el. Kiállítási lehetőségeimre nem panaszkodom, egyéni és csoportos tárlatokon munkáimmal sokszor vettem részt Magyarországon éppúgy, mint külföldön. 1970 óta nem festek, hogy milyen ész vagy egyéb okok folytán, az nem tartozik senkire. Soha semmilyen pártnak nem voltam tagja, bár tapintatosan többször tudomásomra hozták, hogy létezne járható út. Az úgynevezett rendszerváltás után 1989- ben kaptam meg az Alaptagságot, ami sem örömöt, sem bánatot nem okozott. Megjegyzem, életem során bölcsebb lettem és ma már tudom, hogy legyen életutunk sikerektől teljes vagy mentes, ez az út egyformán véget ér... Valameddig hittem a festészet emberformáló erejében, ma már sokkal jobban hiszek egy szelet kenyér életmentő erejében. Hiszem és tudom, hogy nem hoztam létre jelentős műveket és ez nem okozott soha bánatot. Jöttem valahonnan, vottam valahol és talán leszek valahol. Kiskörösről indultam, itt is ér majd véget utam, közben azért talán sikerült a városnak adnom valamit. Kiskőrös. 2001. február 1. Fontosabb kiállításaim: Cegléd, Komló, Budapest, Túrkeve, Kecskemét, Kiskunfélegyháza Kiskőrös, Kiskunhalas, Kalocsa, Hajdúszoboszló, Jánoshalma, Izsák, Csengőd, Akasztó, München(1959), Helsinki(1962), Párizs(1964) Tamow (1993), Kiskőrös (2001)
	Festőállvány	Gazdátlan műterem B. G. festőbarátom emlékezetére Hallani a csendet az árva műteremben meghaltak a színek a FÉNY is meghalt csendben Hallgatnak a képek, némán hallgatnak befelé fordulva a néma HOLTFEHÉR falnak Hallgat a palack is halott a szőlőnek kedvet adó vére a CINÓBER szerelmes testvére A vászon is árva a nőportré a falon nem vár gazdára a NŐPORTRÉ néz hallgatagon Árnyak suhannak át az árva műteremben suhannak az árnyak valamit, VALAKIT keresve Budapest, 1995. december 31
A dilettáns Hát azt hiszed az a üres szó, amit te kínlódva kiizzadtál magad már jó vers? NAGY ÉG és a verstől, jaj meghatódtál Nem barátom! Nem a költőnek a lelke volt nem a szép szó került ki tőled a sima nyelv volt a néma szó volt ami szólt belőled Kiskőrös, 1996. január 14	Búcsúvers Egy fénytől részeg tavaszi napon, amikor megjelenik az első könny, az eresz alatt függő jégcsapon, felveszem kopott, fekete ruhám, lefekszem. És csendesen meghalok Én senkitől el nem búcsúzkodom, barátaim? – soha nem is voltak, magam jártam mindig az utamon, hű társra szívem, sohasem vágyott, pedig sokan próbálták, akarták, szítani a bennem lobogó lángot Jeltelen sírban, pihenjen testem amit tetem: az EMBERÉRT TETTEM, hálát soha, senkitől sem vártam, ahogy éltem, soha meg nem bántam érettem, csak az őszi szél sírjon! Kiskőrös, 1995. december 16	Egy „Jótevőhöz” /T.J. úrnak / Aki ad, mindig úgy adjon, hogy benne megbánás sohase maradjon. Aki ad, számon ne kérje, aki kap azt bántás sohase érje! Aki ad örömmel adjon, hogy benne az adás öröme, öröm maradjon! Aki ad, megalázón ne adjon, hogy benne megbánás sohase maradjon! Kiskőrös, 1996. február 4
	Egy fűzfapoétához / B. Zs – nek / A vers kín, öröm és fájdalom! A költőből, mint vajúdó anyából szüléskor a magzat kiszakad, a versben hazug szó nem lehet, mert a dal torz és hazug marad! Igaz szóból születik, igaz dal az másokban felzengve megmarad dalolnak, sírnak az igaz szavak, amelyek a költőt a mennybe viszik, vagy a meztelen csontig kifosztanak Kiskőrös, 1996. január 10
Bocsánatkérés helyett H. A – nak - hűs tenyeredből inni adtál a szomjam oltottad, vérző sebeimet, szerelmes könnyeddel, lemostad. Ha néha – néha vétkeztem és tudom volt is vétkem, rossz úton, botorul más útra tértem, Te örök asszonyként megbocsátottál. Hozzád, hazaértem. Kiskőrös, 1999.05.04		Hat sor Csend van lelkemben a könnyem elfogyott már sírni sem tudok Anyám a szemeiddel néznek az őszi éjben le, rám a csillagok Négy sor - soron kívül ma még csak a szavadba vágnak, de holnap a torkodat metszik ezt kapjuk mi mind egy szálig ha tetszik, ha nem tetszik Kiskőrös. 1991
	Zsoltár kedvesemnek A szád a szád csókja a szád, olykor tüskés rózsa megsebzett ajkamról, vércsepp hull a hóra A hangod a hangod a hangod, szelíden simogató, mint az altató mese vagy kő a sír felett, olyan megnyugtató a hangod a hangod, hullám szívem taván, rám csobban szerelmed az eltékozolt életem, sötétkék alkonyán A lábad a két lábad páros virág, nagy V betű, a győzelem jele, öled örömforrás kettős viadalunk befejezetlen és új harcra hívó hadüzenete A kezed a kezed tíz ujja a mellem színpadán,
Tavaszvárás Süss fel nap! Melegítsd a földet rügyező bokrokkal borítsd be a völgyet Süss fel nap! Madárdal szóljon és minden dalos madár a tavaszról daloljon Süss fel nap! Hozz orgonavirágot olvassza meg tüzed a megfagyott világot Süss fel nap! Kiskőrös, 1996. február 5	tíz balett táncos tíz gyöngyház kés lejt a szívem felett, halálos táncot A szemed a szemed végtelen titkos galaktika a vonzáskörödbe keringve hull be szemedbe a szemem bolygó csillaga A tested a tested karcsú hamvas bőrű nyírfa hajlik a szélben, hullatja szirmait Rám hullatja, rám szerelemes virágait A karod a két karod, rám fonódó lián harcunk után megpihen a mellemen, mint zsoltár könyv a Biblián A hajad a hajad nyári éjszaka az égből hull, hull alá, mint óvó sátor betakar, megrészegít az illata A melled a két melled, két félgömb én tudom a két fél az egy, egy egész	Epitaphium ha meghalok majd és a hűvös mélybe rút férgek serege zilálja széjjel templomos testem, szólj a kereszthez mi a síromon áll az felel helyettem: éltem emberként és csendben elmentem Kiskőrös, 1997 február 10
	ha látom őket, remegve – ringani, elfog értük, elfog a vágyó remegés A lelked a lelked gyönyörű templom, égbetörő gótika, benne, szerelmünk oltár, Istenhez száll a hála ima Lehunyod, lehunyod a szemed szempillád rezdül, csendesen elalszol Megremeg a kezed, tudom álmodban is énértem haragszol Epilógus mellettem és velem, velem lobogsz fel Vagy te a hű társam, mindenem te vagy, otthonom és hazám, te vagy örök házam, menedékem – mentsváram

	A szó A szó bohóc, játszadoz szüntelen, kívül mosoly de mélyén bűn terem A szó szaval csak nagyritkán susog, mint délvidéki ciprusok A szó beszél és mindig mást takar a szó az mindig valamit akar A csend az más a csendet szeretem, a csend, őszintén beszél velem Vele szívem is őszintén beszél a csend érzi azt, hogy a szó veszély Jövőt kibont és múltakat temet terád hagyom én a csendemet Kiskőrös, 1996. január 25

Születésnapomra hatvanöt ajtó zárul be mögöttem a Nap fenn az égen a Hold is a helyén csak te örök idő - hóhérom - szállsz felettem, nesztelen szállsz szárnyad se lebben még ne vígy magaddal, még hagyj itt engem	Kései fohász amikor a fagyott földre ráborul az esti pára elindulok az utakon - valakit nagyon keresve - a novemberi éjszakába a temetőbe megyek, mert a lábam odavitt akaratlan egy süppedt sírra borulok Anyámért imádkozom halkan Kiskőrös, 1998. november 1	Nem tudom ki küldött Nem tudom ki küldött, honnan jöttél arasznyi boldogság volt, rám nevettél Járásod, ingó – ringó virágok tánca virág vagy a virágok legszebb virága Szavad csendes, halk hegedűsírás zord telemben tavasz lett, örök virágnyílás A sápadtfüvű rétek, kizöldültek bennem lelkemnek lelke lettél mindörökre, lelkem Kiskőrös. 1995. november 25
Itémekscek Návtsi – Fejfámra A fénytől részeg tavaszi napon amikor lecsurran az első könny az eresz alatt csüngő jégcsapon angyal néz be a szoba ablakon felveszem kopott, fekete ruhám mielőtt meghalok, így tűnődöm: Barátaim? Nekem? Sohasem voltak! Ha voltak, már éltükben megholtak! Mindig egyedül jártam utamon szívem hű társra sohasem vágyott de sokan próbálták, akarták szítani a bennem lobogó lángot Testámentum: Jeltelen sírban pihenjen testem! Amit tettem az emberért tettem! Hálát? Soha senkitől sem vártam Ahogy éltem meg nem bántam! Miattam? Soha senki se sírjon! Virág se legyen a jeltelen síron! Kiskőrös, 1996		Vigasztalás Dús hajadban ezüstösen csillanó pókháló szálak, lelked templomában orrhangon sír fel a bánat, mögötted, leégett romok, jövőd - összedőlt házak, ne sírj, édesanyádra szelíd angyalok vigyáznak A vigasz e versben mit sem ér, nem oldja bánatod, sorsod ez, ellene semmit sem tehetsz, vállalod sír sötétjén, fénylő kőkereszt szelíden átragyog én hű barátként, bánatod felét magamra vállalom Kiskunhalas, 1995. november 21
M. Zs. erékélme -- Itémekscek Návtsi Gopok a ráunaj a negéj Mesevdek avoh tnüt sarayn doylosom látluhel tnim a réd ttolah neréhef a ygaf akramsav ajtirozs agárd dokolmoh Errem zsráj űtpéls ednesc a neletgév igé nekeret za lőbgé sonó őse lluh el már sé ygafgem ttolah nemevízs Tsepadub. 8. ráunaj 1984	M. Zs emlékére -- Kecskeméti István Kopog a január a jégen kedvesem, hova tűnt nyaras mosolyod? Lehulltál mint a dér halott fehéren a fagy vasmarka szorítja drága homlokod merre jársz csendes léptű? A végtelen égi tengereken az égből ónos eső hull le rám és megfagy halott szívemen Budapest. 1984. január 8	Tizenhárom sor Ambrus Andreának szeretettel Arcod parányi lámpa, belőle sugárzó fény, tiszta gyermek lelked szelíd ragyogása Vagy, ős – anya titok ujjad tíz ágán tavaszi éjben szendergő csillagok Ámulok ha látlak ó mily égi szépség, rám hulló fényedtől újra éled bennem a haldokló reménység Kiskőrös, 1999. június 13
Kérés Andreának Kedvesem, hozd el hozzám örömadó tested, hozd el kedves a margarétát melynek fehéren fénylő szirmai tested, édes illatát ontják Hozd el tested, szelíd dombján a fekete borókát, amelynek tüzei hunyó tüzemet az azúr egekre lobbantják A te szerelmed mozdul bennem ahogy az áradó tavaszi vízen mozdul a levél szerelmed napja ragyogjon le rám és tovatűnik lelkemben a tél		A kedves szomorú B.M. – nek Zivatar veri a ház ablakát nézek rád könnyezel mint a kerti fák Melledre hajtom ősz fejem könnyed hullik rám mint fénylő igazgyöngy a szívemen felragyog és szelíden remeg Kiskőrös, 1997. július 4
Már láttalak H. A.-nak játszik a szél a szirteken sápadt Hold bújik az égen már láttalak egyszer régen a smaragdzöld tengermélyen lebegő medúzák között hol hullámok vertek engem gyöngykagyló volt kezedben Hoztál szívembe édes békét tenger ízű tested hoztad létezésem utolsó menedékét	Amit nem mondtam el M. Zs emlékére El kellene végre mondanom azt, ami elmondhatatlan, most mégis megpróbálom elmondani e suta dalban Még felragyog a fényed bennem e vak szobába, kereslek ahogy a párját a párt vesztett csillag az ég jeges magányában. Úgy őrizlek, mint a bűnös! Én, senkiért el nem hagylak! Ha megkínoznak ezerszer? Te tudd odaát, senki más! A bűntelen Teérted hallgat! Bp. 1985	Canzone Még napsütötte nyár volt és fénybe öltöztek a fák, - Vénusz fogott kézen? - A pult mögött a boltban láttam meg először, magát Szelíden fénylett az arca, szemében kék ég ragyogott, - ó mily gyönyörű lány - Remegtek a tárgyak örömben, melyeket kezével megfogott Hangja szívemig röppent, csapongó lepke szállt felém - bár sohase szólt volna! - „ útálom az öregséget” Mondta, kegyetlen könnyedén!
Nem tudom ki küldött Nem tudom ki küldött, honnan jöttél arasznyi boldogság volt, rám nevettél Járásod, ingó – ringó virágok tánca virág vagy a virágok legszebb virága Szavad csendes, halk hegedűsírás zord telemben tavasz lett, örök virágnyílás A sápadtfüvű rétek, kizöldültek bennem lelkemnek lelke lettél mindörökre, lelkem Kiskőrös. 1995. november 25		A legszebb szó SZERELEM, ez így egyszerűen leírva szinte semmi csak egy szó és mindennél több értelme létemnek a lét értelme SZERELEM az amely lángra lobbant
Tizenhárom sor Ambrus Andreának szeretettel Arcod parányi lámpa, belőle sugárzó fény, tiszta gyermek lelked szelíd ragyogása Vagy, ős – anya titok ujjad tíz ágán tavaszi éjben szendergő csillagok Ámulok ha látlak ó mily égi szépség, rám hulló fényedtől újra éled bennem a haldokló reménység Kiskőrös, 1999. június 13	Nézek rád Nézek rád a két szememben a búcsú fénytelen, homályos megvakult, összetört tükre, őrizlek, ahogy fösvény őrzi lopott kincseit, eltitkolva e törött tükörben őrizlek mindörökre… Voltál nekem fénylő napom, mit bánom, hogy szerettél bocsáss el, semmit sem tudok, fekete egemből víg utadra, titokban, senki sem lássa, oda én keserves könnyeket hullatok Járj napos utadon szerelmem a viharok fiát te feledd el Őrződ sem vagyok, rabod sem Isten, ha van, veled legyen boldog utadon óvjon, kísérjen szerencsés utat kedvesem, szívem…	Úgy szeress Úgy szeress, ahogy eső szereti a szomjazó földet Úgy szeress, ahogy gyenge levél szereti a tölgyet Úgy szeress, hogy minden bánatom szerelmedtől múljon Úgy szeress, hogy lelked napfénye a lelkemben kigyúljon Úgy szeress, mint akit már egyszer bánattal megvertek Úgy szeress, nevetve, könnyezve mint anyát a gyermek Mást ne szeress, mást ne szeressek
Februári levél / B. M – nek / konzervatív szonett Rám telepedett a téli este csendje Kedvesem, gondolsz – e még néha rám? Fehéren hull a hó le, ősz fejemre Fehér hó hull a fekete éjszakán Úgy élek mint a harcos. Megsebezve! Ki győzött és elbukott száz csatán Néked írok kedves, hívón és esengve Kopogj a dértől vakult ház ablakán A fényed körül repdesek keringve Mint a pille, lángtól perzselve Fényed nélkül már semmi sem vagyok Tudod mily nagy a szívem keserve Már jól tudod te minden szenvedésem Egy nap majd a halálom is megtudod! Kiskőrös, 1997. február 2		miattad lángolok égve, szeretlek keservesen, lángbetűkkel írom rá a márciusi égre Úgy szeress, ahogy én szeretlek a szerelemtől félve mint hű fiát az anya Úgy szeress, remegve és féltve Úgy szeress, ahogy áldott eső szereti a szomjazó földet Úgy szeress, ahogy gyenge rügy, szereti az erdőben megbújó, magányos megfeketült tölgyet Így szeress Te engem Kiskőrös, 1996. március 1
	Szerelmem Alföld Ragyog a messzeség felett a júliusi ég fénylő azúrja, zöld hitét egy vén jegenye a nyári napnak odanyújtja A vén jegenyét jól ismerem, a réten átfutó dűlőutat, ismerősöm a rozzant tanya mit vérrel fest az alkonyat Ismerem virágát és bokrát a szélben ringó búzamezőt Anyám és húgom nyughelyét a ciprussal őrzött temetőt E tájon született Petőfi, itt más nem dalolt szebben, míg suta szóval Őt idézem a toll megremeg kezemben Fekszem a mindenség alatt, szelíden betakar a csend a jegenyefán levél se rezdül a magasban gólya pár kereng A csendet halk neszezéssel zümmögő bogárraj töri meg, hol az ég a földdel összeér ott csalóka délibáb remeg A Hazám ez a végtelen táj e földből nőtt bölcsőm fája, koporsóm is e fából lesz, szerelmem, Alföld, hitem tája Kiskőrös, 1998. július 14
Változat egy népdalra Kerek ez az erdő de már nem sokáig, bitang urak jöttek, kivágják egy szálig Kiskőrös, 1996. január 2 Szakácsköltő Nem tisztelem a nagyokat De nem is szeretem a hagymát A radai essen az írásba Hát nem kifelejtettem a pörköltből a vereshagymát	A szó hatalma György Katalin verseit olvasva Ma egy új Bibliát olvasok miben „csak” versek vannak a Bibliai igénél igézőbbek, tisztábbak, fájón igazabbak A szó halványfényű mécses és mégis mindent beragyogó a szó hatalmas, lehet halálos a hatalmas szó, itt örömadó Rám hullnak e Bibliából rám a lelkembe az igaz szavak, ahogy a hegyi tavakba is a virágok, csendben lehullanak… Ma egy új Bibliát olvasok, miben a Bibliai igék mások a lélek mélyéről fel – feltörő halk szavú, fehéren fényesedő emberléptékű, igaz vallomások Kiskőrös, 1996. április 13	Alföld hitem tája Alföld! – végtelenbe nyúló tája Hazám és hitem pici darabkája Ismerem mind a bokrát és virágát A mezőkön kanyargó dűlőutat A vert falú, rozzant öreg tanyát Mit vérrel fest az őszi alkonyat A föld aranyát a ringó búzamezőt Anyám végső nyughelyét a temetőt Itt minden ismerősen rám köszön Apám lépteit a kopott küszöbön Mind – mind ismerem a lábnyomokat Mik a naptól fakult szikesen, kikerülték a smaragdzöld gyíkokat Itt nőtt fel a ház vén gerendája Bölcsőm és koporsóm nyárfája Alföld! Béka vartyog és zöld zsálya Maradék hitem végső darabkája!

Ha szól a hívás /ismeretlen barátaimnak / Felnyögnek a fák a kertben roppantják az őszi szelek ha a holdtalan éjszakában szólít majd a végső hívás szótlan, csendben elmegyek Emberként éltem, ha hagyták hitem, erőm rég elveszett nekem már nincs mit bánnom Nem érdekel ki tart számon És ki az aki elfeledett Rangom nem volt soha semmi sorsom miatt nem ölt bánat ha titkon a könnyem hullott? Megsirattam balsors – tépte bitangoktól dúlt hazámat Szól a hívás kinn az éjben felém jönnek a holt árnyak az újszülöttnél pucérabban a csontomig levetkőzve indulok az éjszakának Kiskőrös, 1999. február 10	Testamentum Egyetlen voltál aki nem bántott, itt kérlek te temess el ha hív, szólít a végső idő a téli este Mond el te énhelyettem tévedés volt, hogy megszülettem, tévedés volt, hogy ember lettem Nem acsarkodó, vad kegyetlen farkas a zord hegyekben Te mond el énhelyettem hogy szerelmem végső ágyát asszony – szívedben megvetettem Kiskőrös, 1996. december 6	Tél jön… Még ontja melegét a Nap útja megrövidül az égen, ködöt lehel az őszi éj a fákra dér ül fehéren Lengeti sarlóját a Hold sugarain hintáz a csend a halni készülő falevél sóhaja száll a föld felett Az égi végtelen járdán gördül az idő szekere, fogy az út, ki veszi észre, egyszer mind elmegyünk vele Zord ég tekint le a tájra tél jön s a rót alkonyat bevérzi a rét zöld ingét délre húz a vadlúdcsapat Kiskőrös, 1997. szeptember 18
Szeptemberi elégia ismeretlen barátaimnak Árva a szék az asztal hol valamikor Anyám ült, rám tört az őszi este araszolnak gondolataim a múlt időt méregetve A tovatűnő úton jaj, a lábam nyoma sem látszik a szeptemberi szél az mi Anyám hangján danázik, mily gyorsan fut az év, halódva véget ér a nyár, lassan véget ér az életem az őszi köddel tovaszáll A sírok közt az éjben fehér virágok suttognak, valamit az égre üzennek a szomorú csillagoknak a lépteim is lassúbbak, szívem is egyre nehezül, azon a besüppedt síron hol én is nyugszom majd		Szeptemberi levél Lassan vége lesz a nyárnak zöld hitüket levetik a fák síró szél jajong a kertben felhő mögé bújt a holdvilág Faggatom, kérdem a csendem hallgat a csend, nem felel ez talán az utolsó éjjel mit megérek és menni kell Száll az idő és fogy az év és elfogy az út a lábam alól, gonosz idő, te zord bakó már ásod a síromat valahol Még itt vagyok és még élek és virrad az őszi hajnal a fényben tavaszi ígéret így vígasztalnak a hajdani fények Anyám, húgom árnya feketül
Fekete virágok Anyám sírjára feketén virágzik a fehér magnólia fekete ága, fehér könnyeket hullat Anyám sírjára Fekete köveknek a szél belekap a fekete hajába fekete köveknek gyönge könnyei fehéren hullanak Anyám sírjára Fekete kereszten, feketék az álmok, halott szívemben kinyíltak a fehér virágok Fekete a sír is, azon fekete tábla, fekete alapon, csont fehér betűkkel jelölve Anyám kegyetlen halála Fehér magnóliának hófehér az ága fehér ágának fekete virága mint az emlékezés feketén zokog a lelkem az áprilisi éjszakába… Kiskőrös, 1997. április 13	Halottak napja I. Ráhelnek, Rebekának A sírok felett őrt állnak a fák vigyázzák az üveghangú csendet sír az ég, hullnak a könnyek az élőket halk bánat járja át Millió lángot lobbant az ünnep halottainkért égnek a gyertyák imáikat mind az égre felsuttogják A lent nyugvók útjukat bejárták csontjaikat a csendnek kitárták a mélyben a végtelen idő pereg Fogy az élet, elfogynak a gyertyák az éj a sírokra teríti szárnyát az időtlenségben Anyám, Húgom szendereg Kiskőrös. 1999. november 1	Halottak a napja II Húgomnak, unokahúgomnak Ködöt sóhajt a november a fák a földre borulnak sírokon a gyertyalángok gömbjei remegve lobognak A kegyelet virágait hoztuk. Könnyel öntözve állunk a néma síroknál halottainkat köszöntve Nézek le a süppedt sírra felsír lelkemben a bánat sír az ég is, velem zokog Siratom halott Anyámat Fehér virág van a síron POR lett ANYÁM az ÉLET Húgom a Mama alszik itt A mélyben is sír teérted Szél zúg át a sír felett vádolnak a lobogó lángok
Kérdés Homlokom börtönébe bezárva én - mindenség – egem a gúnyos papír felett tétován, remegve kószál megvénült kezem Lomha vén madár lett már a fürge gondolat mi tegnap még a magasban fecskeszárnyon szállt belőle mára jaj semmi sem maradt! És a létezés az is - akár az ólom - egyre súlyosabb Isten, ki a magasban vagy Te jól tudod megállítanám az időt mi tőlem távolodva el – és tovaszalad gyilkos IDŐ!		Búcsúzásul Neked mit mondhatok? elszáradt, kopár fa, téli mezőn, tüzed nincs, tűz nélkül megfagyok! Fényévnyi távolság a két élet között, szívembe, zord teled, majdnem beköltözött! Takart, halott csend, fénytelen szádon, sirat dalom, nem kell, örömtelen világod! Nem kell már soha sem, tőled nem kell semmi, botló lábbal, rögös utamon, nem lehet menni! Hazug volt a remény, megöl hazug álmod, hazug szívben, nem gyúlnak, égig érő lángok!
	A verébhez László István úrnak Barátom ne kívánd szárnyát a sasnak, ki bátran száll fel a jeges magasnak Gyönge szárnnyal. te balga a magasba vágynál? Vakmerőbben repülnél a bátor sas madárnál? Honod sem lelnéd ott a zord hegyek között, hisz’ a bölcs sors a földhöz kötözött Tudd a két madárnak a lét mérte szárnyát ostobán ne kívánd te a sas madár kietlen magányos világát Biztos otthont ad neked az eperfa ága az irdatlan magasság - nem a szürke veréb - a mindenség urának a sasnak a hazája Kiskőrös, 1997. április 12
A szamár aki a hegyre ment sík – vidéki Platón-nak Egy nem éppen bölcs szamár ki a síksághoz volt szokva meglátva a fenséges hegyet szamármód a fejébe vette, ha lába törik, ina szakad ő bizony felmegy a hegyre, szamárneje bíztatta egyre a gondolatot, tett követte Ez a szamár, szamár módon, bár fizikuma rozoga volt, nem gondolt a rögös útra szamárhoz illően beszélt, felmegyek a hegyre futva és elindult a magas hegyre Ment, törte a fejét egyre a síkon kis szamár vagyok, ha felérek a hegy tetejére, örök dicsőséget szerzek szamár nemzetem fejére, izzadt és remegett a lába, míg mászott felfelé a kába		Minőség – A költő bánata Nincs pénzem a kiadásra ennek okán soha sem jelent meg verses kötetem pedig nem sokáig élek ezt abból tudom, hogy a földre köptem és láttam, véres a köpetem Nemzedékek – Az ősök emléke Az öregapám öregember a nagyapám se fiatal no nem sorolom tovább róluk zeng ez a dal Ujjong a lelkem Ujjong a lelkem, míg sírom versem a kérdés az csupán, kész lesz e versike ma délután…?
Hős szamarunk így beszélt ha legyőzöm a nagy hegyet, jutalmam lesz, örök hála, ott a csúcson elmondhatom a hőstett, nem volt hiába Kimerülve felért a csúcsra melle dagadt a büszkeségről és lenézett a megtett útra. a hegynél is nagyobb vagyok, minden szamár között a legnagyobb Iázott hangosan a völgybe le a négy világtáj felé ordítva a szamártettől megittasulva Odafenn kimerülve leült fejét búsan lehorgasztotta, mert szamarunknak eszébe jutott a hiábavaló küzdelemről szamárnején és utódain kívül sajnos senki más nem tudott Megérted mondandóját e versnek a tükörbe nézel, ott leled meg Kiskőrös, 1999 és 1999 közöt	Emlékmű Dándori Tezsőnek no mit akar és mit takar a kifacsart kesze – kusza link – linkóczi RONGY SZAVAKKAL? okádék – savakkal maratott igékkel penészmarta – rozsdamarta igealakkal kesze – kusza értelmetlen értelmetlenségével nyolc kilométeres és hetven tonnás, ronda – romlás dög – rovásírás rossz szavakkal no, mit takar? MA MIT TAKAR A SEMMITMONDÁS rossz – rontás – bomlás link – linkóci holtan született bedöglött AGYÁBA! BEKÖLTÖZÖTT – KIKÖLTÖZÖTT? szóförmedvény – tezsőke – printyőke hamvábahült, ott hamubasült TORZANMEGSZÜLT link – linkóci agyba – ágybakészült A KÉRDÉS, CSAK EZ: e m b e r EZ vagy vadkender M Á K O N Y E M B E R ? ? ? képlékeny - ákom - bákom BEDÖGLÖTTEN IS ELADHATÓ link – linkóci, SZAR VILÁGOD? itt álljon ez a szarság, emlékeztetőül linkóci – link dándorinak örökkön – örökös szemfedőül VAGY JOBBAN TETTSZIK HÁT ÁLLJON EMLÉKÜL Kiskőrös, 1996. április 20